Kapcsos Béla Károly; A megfáradt

A megfáradt (A festmény saját)

Csak úgy elhevert
ám lent maradt,
elszállt az ereje,
a fák állva halnak
ha itt van az ideje.

Ifjoncok susogtak lelkének altatót,
vánkosa pázsit és madarak hangja szólt,
pipacsok szemlélték a megtért öreget,
a kék ég vont rá selymes szemfödelet.

Kérge megfakult
zöldje elveszett,
a fonálnak vége,
Druidák sóhaja
lüktet bensőjében.

(Kapcsos B. Károly, Rézi)

A Fák Atyja

A szelek cibálták
s roppantották törzsét,
küzdött keményen,
a mindennapi létért,
csavarta a vihar
s néha önmagát,
gallyai hajoltak
ostorozták derekát.

Adott árnyat s lombja menedéket,
testén nőttek fel lárva nemzedékek,
lágy ölelésében fiókák ringtak,
fecsegését hallgatta ő a pataknak.

Évszakok peregtek
s változott a táj,
minden fák atyja
fenségesen áll,
mást oltalmaz,
a jövőnemzedéket,
gyűrűi ölesek,
épek s beszélnek.

(Kapcsos B. Károly, Rézi)